30.rész - Ezt nem lehet

 Hola chicas!:D Itt is van a következő fejezet. Remélem tetszeni fog, és ha pár gondolatot is megosztanátok komment formájában:) Nem is húzom az időt, jó olvasást, Anna xx.
P.S. Szeretnétek holnap is egy részt?

*Damen szemszöge

Még sokáig nem tudtam elaludni, mert a karomban tartott angyalt csodáltam. Tudom, hihetetlenül nyálasan hangzik, de egyszerűen nem bírom elhinni, hogy megismerhettem és most itt fekszik mellettem, pontosabban rajtam. Hosszú, barna haja szinte beterítette a kezem és még pár tincs az arca mellett maradt. És az arca. Nincs rá szó. A legtökéletesebb, amit eddig láttam. Azok a csókolni való ajkak, amiket nemrég ízlelhettem meg, és amik olyan édesek voltak, hogy azt el sem lehet mondani. De a legjobban a szemei fogtak meg. Azok a gyönyörű barna szemek, amik mindig csillognak a boldogságtól. És ami a külsejét illeti, az is tökéletes. Komolyan, vékony, hosszú lábak, formás combok, fenék, mell...na jó, kicsit elkalandoztam.
De ahogy eszembe jut, a mai incidens, rögtön elönt a harag. Hogy volt képes az a gerinctelen állat megütni Őt? Komolyan, ha még egyszer meglátom, esküszöm, nem állok meg annyi 'pofonnál'! Bele se akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nem megyek utánuk. Vagyis inkább Van után, mert nem akartam, hogy más érjen hozzá rajtam kívül! Lassan végig simítottam az arcán és elégedetten mosolyodtam el, amikor kirázta a hideg. Még egy utolsó csókot adtam a homlokára és én is elaludtam.
Reggel a telefon csengésére keltem. Várjunk, ez nem is az enyém, hol is vagyok? Éreztem, hogy valami megmozdul rajtam. Kicsit kinyitottam a szemem és szembe találtam magam Vanessa álmos fejével. Bágyadtan felkelt és felvette a telefonját. 
- Szia...Aha...nem, pont most...oké, szia. - és le is tette, majd vissza is dőlt a párnára, hogy tovább aludhasson. Nem vett észre, ezért lassan közelebb bújtam hozzá, eltűrtem a haját és puszikkal kezdtem el ellátni a nyakát és így haladtam egészen a szája felé.
- Mmmm - így adott jelet, hogy, gondolom, tetszik neki amit csinálok. - Ki vagy? - kérdezte, de még nem nyitotta ki a szemét. 
- Találd ki - suttogtam és adtam egy puszit a szája szélére. Istenem, mit tett velem ez a lány? Még soha, senkit nem keltettem így. Még azokat a lányokat sem, akiket csak egy éjszakára szedtem fel.
- Damen? -  lassan kinyitotta a szemeit és rám nézett azokkal a szemekkel. Lassan elfordítottam a fejét, hogy meg tudjam nézni az arcát. Elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy a nyom az arcáról eltűnt.
- Na milyen? - kérdezte kicsit félve.
- Nyugi, teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna. - és adtam egy puszit az arcára.
- Köszi, a kenőcsöt. - mosolygott rám és beletúrt a hajamba, én meg fölé tornyosultam. Te jó ég! Megőrjít!

A tekintetem a szeme és a szája között cikázott. Lassan lehajoltam és lágyan megcsókoltam. Amikor elváltunk lesütött szemmel elpirult. Megmosolyogtatott a látványa.
- Azt hiszem, indulni kéne a suliba. - mondta, majd kimászott alólam. Visszadőltem az ágyba és néztem, ahogy a szekrényében ruhát válogat. A látvány tökéletes volt, megjegyzem, az a kis sort nem nagyon takart valamit a hátsójáról.
- Remélem tetszik a kilátás. - mondta hirtelen és szembefordult velem. 
- Hát, igen, de jobban tetszene a ruha nélkül. - mosolyogtam, mire aranyosan elpirult.
- Szerintem te is menj öltözni.
- De nekem a szomszéd házban van.
- Akkor menj át, öltözz fel, mert késésben vagyunk. - kikeltem az ágyból, de nem volt kedvem lemenni és átsétálni. Átnéztem az ablakon és láttam, hogy nyitva hagytam az ablakot. Kinyitottam. Nem volt nagyon messze, de szerencsére ott volt egy fa. Jéé, ez mindig itt volt? Fogtam magam és átmásztam rajta a szobámba. Gyorsan lefürödtem és felöltöztem, csináltam egy szendvicset, majd a táskámmal mentem is ki, hátha Van is elkészült.
Amint kiértem, ő is pont akkor jött ki. Értetlenül nézett rám, és az ajtóra.
- Hogy mentél ki? - kérdezte.
- Átmásztam az ablakon. - rántottam vállat, majd kitolattam a bejáróról és megvártam, hogy Van is beszálljon. Az út elég csendesen telt. Amint megérkeztünk a suliba ő rögtön kiszállt és engem meg sem várva sietett be órára. Nem értem, most mi baja. Valami rosszat tettem?
Inkább én is elindultam órára. Ma dupla olasszal kezdünk. Ahogy beléptem a terembe megláttam a srácokat, ahogy beszélgetnek. Rögtön oda is mentem, de nem beszélhettem sokáig, mert becsöngettek és a tanár is bejött. Következő óra matek lett volna, de 'sajnos' a tanár, az öreg Winslow egész héten nem lesz, ezért beültünk az aulába. Vanessa elég furcsán viselkedett, de leginkább velem. Ha közelebb próbáltam ülni hozzá, rögtön elhúzódott és ha kérdeztem tőle valamit, akkor is csak egyszavas választ adott. Nem értem, azt hittem, hogy a tegnapi és a ma reggeli után már nem lesz olyan távolságtartó velem. Sőt, lehet, hogy kezdek érezni is iránta valamit, de nem tudom, hogy mit. Szerelmet biztos nem, még csak az kéne! Vagy lehet?
A nap végén már csak azt vettem észre, hogy az utolsó óráról is kicsöngettek és Chris-szel indultunk edzésre. 
Az edzés, hááát, nem ment valami fényesen. Folyton elgondolkodtam Vanessán és emiatt a játékra sem figyeltem rendesen. És ez az edzőnek is szemet szúrt, mert edzés végén még külön oda is hívott magához. Most jól ki fog osztani.
- Mégis mi volt ma veled, Wright?! - kiabálta az arcomra.
- Nem tudom. - rántottam meg a vállam hanyagul, de azt hiszem nem kellett volna.
- MI AZ HOGY NEM TUDOD??!! Ha nem szeded össze magad a hétvégi meccsig, garantálhatom, hogy végig a kispadon ülhetsz!! - és ezzel ott is hagyott. Mérgemben felrúgtam a kukát és inkább csak fogtam a cuccom és mentem is haza. Azonban amikor a folyosón mentem végig, beleütköztem valakibe.
- Nem tudsz jobban odafigyelni?! - vetettem oda kicsit bunkón, de ahogy ránéztem, egy meglepett szempárral találkoztam.
- Te nem figyeltél, oké? - szólt vissza Van és ment is volna el, de elkaptam a karját és a falhoz szorítottam, elzárva minden menekülési utat. - A mániád ez a falhoz szorítás?
- Csak kivételes személyeknek. - mosolyogtam rá, ami eléggé idegesítette. - Miért kerülsz egész nap? - meglepte a kérdésem, mert abbahagyta a ficánkolást és a szemembe nézett.
- Én nem kerüllek. - mondta halkan.
- Aha, persze. Akkor csak a hobbid, hogy távol maradsz tőlem és szinte hozzám se szólsz. - morogtam neki. - Mit csináltam?
- Damen, ez... - az ajkát harapta gondolkodás közben, ami kifejezetten felizgatott és meg akartam csókolni. - bonyolult.
- Már miért lenne bonyolult? - emeltem fel a hangom kicsit jobban, mint kellett volna.
- Mert még én sem értem, oké? - kiabált ő is. - Nem értem magamat és ez megrémiszt! - Mi? Ezt csak én nem értem? - Szerintem hagyjuk egymást békén és legyen minden olyan, mint amilyen volt. - suttogta. Mi, mégis miről beszél? Én nem tudnék távolabb lenni tőle! És most miért lettem ilyen? Mi van velem?
- Azt nem lehet! Én azt nem tudnám megcsinálni! - mondtam, és éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Mi a fene, én nem sírhatok!
- Tudom, de... - nem tudta befejezni mert megcsókoltam. Kissé erőszakosan, mint kellett volna, de amint visszacsókolt megkönnyebbülten. - ezt nem lehet. - mondta ki, amikor eltolt magától egy kicsit.
- De lehet. - mondtam és a homlokának döntöttem az enyémet. - Különben is, akkor miért csókoltál vissza? - nem válaszolt. Lassan felé hajoltam és újra megcsókoltam, ám ezúttal, sokkal lágyabban mint az előbb. Alig, hogy a szájához értem, éreztem, hogy valaki a pólómnál fogva hátra ránt és behúzott nekem egyet...