2.évad 24.rész - Úgyse sikerülne.

Hola chicas! Akkor itt is van a következő rész, remélem elnyeri a tetszéseteket és hagytok egy kis nyomot magatok után;) Más nem tudok mondani, csak jó olvasást!:)
Anna xx.


*Damen szemszöge

A főkapcsolót hamar megtaláltam és ahogy gondoltam, az volt a ludas. De mitől kapcsolt le? Oké, ez most mindegy, ha egy csaj vár a szobádban, akkor nem pont ez a lényeg.
Visszakapcsoltam a kis kapcsolót, amitől vissza is jött az áram és már mentem is föl az emeletre. Ahol furcsa mód síri csönd várt.
- Nessa? - szólítottam, majd benyitottam a fürdőbe, ahova bement, de bizony üres volt a helység. Biztos visszament a szobába játszani. De nem, ugyanis ott sem volt. Kezdtem ideges lenni és már szinte idegbeteg módjára néztem be mindenhova, ahova elbújhatott volna. Már komolyan azt kezdtem el hinni, hogy elrabolták, ami ugyan nem történhet meg még egyszer, mert a két kis Denton a főnökükkel és a csapatával együtt börtönbe kerültek.
Mégis, az idegességem még így sem csillapodott. Csak akkor fog, ha újra itt lesz velem, addig viszont...
Ez az! Hát persze, a telefonja biztos ott van nála! Még ha haza is ment -amit amúgy kétlek, mert nem menne el köszönés nélkül- biztos nála van, mert mindig nála van az a telefon. Miért nem jutott hamarabb eszembe?
Sietve kerestem elő a zsebem mélyéről a telefonomat és azonnal feloldva a kijelzőét Nessa telefonját hívtam.
Kicsöngött, ez jó jel, de nem vette fel! Basszus, addig próbálkoztam, amíg fel nem veszi! És kb a 8. csörgésre felvette...vagyis, felvették, de nem Van hangja szólt bele.
- Ha a csajodat keresed, ő most alszik. - szólt bele egy idegen férfi hang. MI A FASZ?!
- Hol van Vanessa te szarházi? - szűrtem a fogaim között a kérdést, holott a legszívesebben szétvertem volna valamit...vagy inkább valakit.
- Ne aggódj, jó helyre visszük. - nevetett kicsit. - Majd a főnök megmondja mit csináljunk vele. Megjegyzem, elég szemre való a kicsike...
- Ha egy ujjal is hozzáérsz, esküszöm... - ám mielőtt befejezhettem volna, letette. Szitkozódva hívtam legjobb haveromat, aki csak pár csöngés után már fel is vette. - Szólj a szüleidnek, Vanessát MEGINT elrabolták. - emeltem ki a 'megint' szót. De most tényleg, kicsit elegem van ebből az 'elraboljuk a lányt, mert bosszút akarunk állni a szülein'-féle megmozdulásoknak. Esküszöm, amint leérettségiztünk, Vanessával elköltözünk, mert nekem most kicsit elegem lett Los Angelesből az elmúlt két évben! És ezt komolyan mondom!

*Vanessa szemszöge

Lassan térek magamhoz. Olyan érzésem van, mintha egy álomból ébrednék fel, holott pontosan tudom, hogy mi történt, csak azt nem tudom hogy miért! Komolyan mondom, elegem van, hogy mindig elrabolnak valakit, főleg engem! Nem lehetne, hogy a szüleimnek valami átlagos munkájuk legyen és nekem se kelljen ilyen drogbárók vagy mit tudom én mik miatt aggódnom! Így is elég durva a gondolat, hogy érettségiznem kell, erre még rátesznek ezzel az egésszel egy lapáttal! Elegem van!
Lassan nyitom ki a szemem, ülök fel az ágyon és pillantok szét az apró kis szobában, ahol feküdtem egy...apró, koszos, büdös kis ágyon. Basszus, azt hiszem, otthon elégetem a ruháimat. Mert hiszem, hogy anyáék megtalálnak és hazavisznek, mint a múltkor.
- Felkeltél? - jött be egy pasas. Lefogadom, hogy ő volt az, aki elrabolt, mert felismertem a hangjáról. Amúgy nem, nem keltem fel, csak álmomban szoktam felülni. Mégis miért kérdezi ezt? Nem szóltam, csak a szemközti koszos -remélem, hogy csak koszos- fehér falat bámultam. - Hé, hozzád beszélek! - felelte indulatosan, de továbbra is előre néztem. - Ha kérdezek, te válaszolsz, világos? - termett hirtelen előttem és az arcomat erősen megragadva maga felé fordított. Az arcunk túl közel volt egymáshoz, így a büdös szájszagát is érezhettem.
- Ne érj hozzám! - kiáltottam fel, majd a csuklóját megragdva 'leszedtem' szorító ujjait az arcomról. - És moss fogat! - morogtam, amit sajnos meghallott.
- Én nem viselkednék így a helyedben. - felelte, de a kezei ökölbe szorultak. Kezdtem félni tőle. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélj velem. - mondta. Oké, most már komolyan félek, de ezt nem mutathatom ki, ezért felvettem a legjobb pókerarcom és farkasszemet néztem vele.
- Gyere mert a főnök vár! - mordult rám, amikor megunta a hallgatásom. Makacsan persze nem mozdultam, ő meg persze nem éppen az türelmes ember, ahogy megismertem, szóval bármiféle köntörfalazás nélkül megragadta a karom, durván meg is szorította és úgy húzott ki a szobából, mint valami kutyát.
- Nem megmondtam, hogy ne nyúlj hozzám? - kiabáltam neki és próbáltam kiszabadulni erős szorítása közül, de ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben szorítsa a karom. A szemembe könnyek szöktek. - Kérlek, csak ne szorítsd ennyire. - suttogtam feladva a reményt, hogy elenged. De erre legalább egy kicsit megenyhült és lazított a szorításán. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
Az utat a főnökhöz csöndben tettük meg. Az új 'haverom' szigorúan előre meredve haladt a folyosón, míg én próbáltam feltérképezni ezt a helyet, hogy egyszerűen is kijuthassak innen.
- Úgyse sikerülne. - szólalt meg, amikor újra befordultunk egy sarkon. Komolyan, mi ez a labirintus szerű épület?!
- Mégis mi? - néztem rá ártatlanul, holott pontosan tudtam, hogy mire gondolt.
- A szökés, de hidd el, már akkor golyót kapsz a fejedbe, ha egyedül lépsz ki a szobából. - felelte komolyan, én meg szerintem lefehéredtem. - Megjöttünk. - állt meg egy ajtó előtt, amin kopogott, mire az ki is nyílt.
Belépve a szobába, gyorsan körülnéztem. Nem volt nagy szám, de ez a sok nagydarab férfi kicsit megijesztett, de a figyelmemet és a kíváncsiságomat a nagy íróasztal mögött álló szék keltette fel. Igaz, a háttámláját láttam csak, de a haja a főnöknek így is kicsit kilátszott. Ami szőke volt.
- Már vártalak. - felelte egy irritáló hang, ami kicsit sem hiányzott. És ekkor volt, hogy a szék megfordult, én pedig szembe találtam magam a 'főnökkel'. Mi a fasz?!