2.évad 20.rész - Utálom, hogy szeretem!

Hola chicas!:D Hát akkor itt is van az új rész, amit annyira vártatok!:D Oké, most nagyon nem tudom, hogy mit mondjak, köszönöm az előző részhez jött kommanteket és remélem ehhez is jön néhány;)
Jó olvasást!
Anna xx.


*Vanessa szemszöge

Csak néztem magamat a tükörben és próbáltam egy kis lelket önteni magamba, hogy nekikezdhessek ennek a hétnek is. Pedig a legszívesebben az ágyban maradtam volna, ahogy azt egész hétvégén is tettem. Sírós filmeket néztem és csak tömtem magamba a csokit. Most sokkal jobb volt egyedül szenvedni, mint azt hallgatni, hogy 'Majd idővel jobb lesz, hidd el.' Ja, persze, ez egy orbitálisan nagy hazugság, csak hogy tudjátok.
Damen a kis 'baby' szócskával teljesen összetörte -összemorzsolta, hamuvá porlasztotta? Nem tudom rá a jó kifejezést- a már így is összecelluxozott szívemet. És a legrosszabb, hogy még csak tökön sem rúgtam, amit annyira, de annyira megérdemelt volna!
Szinte szellemnek láttam magam, sőt még annak is éreztem magam. Semmi életkedvem nincs és a tanulásról ne is beszéljünk, mert ha ma írunk is valamit, az tuti karó lesz...jó, kivéve a spanyolt, de az fácil (könnyű-szerk.) Jó, mindegy.
Duda szót hallok meg lentről és már innen tudom, hogy Chris is megérkezett.
- Hát sok sikert! - mondtam magamnak, majd felkapva a táskámat lefelé vettem az irányt. Felvettem a cipőmet, elraktam a kajámat és felkaptam az esőkabátomat. Igen, az idő is jobban leamortizálja a kedvemet, ami már így is a mínuszokat súrolja. Gyors elszaladtam a kocsihoz és azonnal be is pattantam.
- Jó reggelt! - üdvözölt Chris, hatalmas vigyorral.
- Legalább valakinek az. - morogtam. - Most komolyan, hogy lehet ilyen jó kedved hétfő kora reggel?!
- Nem tudom. - rántott vállat és elindította a kocsit. - Egyszerűen ilyen vagyok. Sok az energiám és az életkedvem.
- Biztos a sok répától. - vágtam rá. - Hisz aki Répafiú...
- Igen Tökmag? - pillantott rám egy pillanatra. - Ha akarsz, mehetsz gyalog is.
- Jó nekem itt. - mosolyogtam rá halványan. Wow, én tényleg mosolyogtam?!
A további utat csendben tettük meg. Chris vezetett, én pedig az ablakon bámultam kifelé és gondolkoztam. Na vajon kiről? És most újabb 5 napig nézhetem, ahogy azok ketten nyalják-falják egymást! Bah, az biztos, hogy az élet most utál engem.
- Hé Tökmag, megérkeztünk. - térít vissza unokatesóm hangja a valóságba. Gyorsan kiszálltunk és felszaladtunk a suliba.
Semmi nem volt újdonság, csak a szokásos 'utálom a hétfőt' kifejezések az arcokon, élmények a hétvégékről, nagy leckemásolás...ááá, csak egy átlagos hétfői reggel.
- Hé, ezt nézd. - húztam Christ az egyik közeli falhoz, amire egy plakát volt kiragasztva. Ami nem is egy akármilyen plakát volt! Hanem a végzősöknek rendezett téli bál plakátja volt!
- Tényleg, mi is végzősök vagyunk. - mondta Chris, kevésbé olyan lelkesen, mint én.
- Oké, látom veled erről nem lehet beszélni. - forgattam meg a szemem. - Szóval most jobb, ha megkeresem Jennyt. - indultam el a folyosón. Gyorsan megálltam a szekrényemnél is, hogy kivegyem a francia könyveimet és a terembe vettem az irányt, mert legjobb barátnőm már biztosan ott van. És igen, ott ült a padban és a reggeli tejeskávéját iszogatta kicsit kómásan.
- Láttad? - ültem le mellé, mire kicsit kábán ugyan, de rám mosolygott.
- Szerinted? - kérdezte és egyszerre kezdtünk el beszélni. Elég vicces volt, ezért mindketten röhögni kezdtünk.
- De te kivel jössz? - kérdezett rá, nekem meg a jókedvem olyan gyorsan ment el, amilyen gyorsan is jött. Igaz, eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy majd Damennel megyek el, de rá kell jönnöm, hogy szakítottunk és már soha semmi nem lesz olyan, mint régen.
- Hááááát...nem is tudom. - húztam el a számat, de tovább nem is gondolkozhattam, mert becsöngettek és a tanár megérkeztével elkezdődött az óra.

- De már mondtam, hogy én fogom elhívni! - csapott az asztalra Aaron dühösen. Én az ebédemet kavargatva ültem és figyeltem a fiúk veszekedését. Persze Chris jót röhögött rajtuk, ahogy lányokon veszekednek. Igen, már ezek is a bálra készülnek.
- Bocs, de már igent mondott, szóóóvaaal... - vigyorgott Adam, de látszólag cseppet sem bánta, hogy kiszúrt az egyik haverjával.
- Ahhh, akkor még is kit hívjak el? - feküdt el az asztalon, majd gyorsan felülve rám vigyorgott. - Mondd csak Vanessa...
- Nem. - válaszolt helyettem Chris. Mind a ketten döbbenten néztünk rá.
- Ne már haver! Légysziiiii!!! - most Aaron tényleg 18 éves?
- Azt mondtam nem. - vette elő a telefonját és ezzel lezártnak tekintette a témát.
- De akkor én most kivel menjek? - hajoltam oda unokatesómhoz.
- Velem jössz. - mosolygott rám.
- De nem lenne fura? - ráncoltam a homlokom. - Mármint, rokonok vagyunk és...
- És? Annyit vagyunk együtt, hogy sokan azt hiszik, mi egy pár vagyunk és ezért mentek tönkre a kapcsolataink. - magyarázta és ha meggondolom, igaza van. - Ó, és nyugi van tervem. - kacsintott rám.
- Akarom tudni?
- Nem hiszem. - mondta, pár perc gondolkodás után.
Innen már ki is fújt a beszélgetésünk. Ő visszatért a telefonjához, én pedig az ebédemhez. Amikor azonban felnéztem, Dament pillantottam meg jó pár asztallal arrébb. Egyedül volt és csak az ebédjét kavargatta.
Csak akkor vettem észre, hogy már egy ideje őt néztem, amikor éreztem, hogy a telefonom rezegni kezdett.
'Még mindig nem tudod levenni rólam a szemed?' - írta Damen. Basszus, észrevette!
'Nem is téged néztelek.' - írtam vissza.
'Persze, biztosan a nyomi stréber keltette fel az érdeklődésed, itt mögöttem ;)'
'És ha igen? :P'
'Ez fájt. Biztosan velem csak azért jártál, hogy őt tedd féltékennyé!' - ezen nem tudtam nem elmosolyodni.
- Min mosolyogsz Vanessa? - kérdezte Adam, mire megráztam a fejem válaszadás képen. Amikor Damen felé pillantottam, akkor láttam meg, hogy ő is engem néz. És mosolygott...rám...és még mindig imádtam.
Hirtelen azonban az a szőke ribanc termett Damen ölébe és karolta át a nyakát. Hát az én örömömnek is annyi lett, már másodszorra egy nap. A csaj csak beszélt és beszélt, míg a göndör csak érzelemmentesen nézett rá, majd végül bólintott.
És a következő percek voltak az egyik leghosszabbak és a lehető legrosszabbak: ugyanis a kis ribanc felkelt és szinte visongva elkántálta, hogy:
- Hallotta mindenki? Damen VELEM jön a végzősök téli báljára!!! - kiáltotta. Igaz, ez nagyon senkit nem érdekelt, de én pontosan tudtam, hogy ez az üzenet főleg nekem szólt. A torkomba egy hatalmas gombóc keletkezett és a szememet is könnyek kezdték csípni, de erős maradtam. Hiába fájt a mellkasom, hiába taposták szét a szívem maradékát is. Annyira utálom! Annyira utálom, hogy még mindig szeretem Damen Wrightot!